Gyönyörű hétvége ígérkezett a már jól ismert kőbányában lebonyolításra kerülő viadalra, ahol volt szerencsénk összemérni tudásunk az osztrák, lengyel, cseh és szlovák versenyzőkkel. Pénteki érkezésünk egyszerű oka a korai rajtidő volt, inkább kempingeztünk a kiválóan kialakított depóban, minthogy szombat reggel háromnegyed hatkor keljünk.

Az első nap bemelegítő edzésén szembesülhettünk azzal, hogy nagy küzdelem lesz, hiszen 10 szekciót kell teljesíteni a verseny alatt. Az igaz, hogy csak háromszor, de a sok és néha túlságosan hosszú szekciók könnyen összetéveszthetőek voltak, belezavarodtunk nemegyszer, hogy akkor most mi is jön? Volt, hogy a pihenő szakaszokat krosszos vágtával kellett „lenyomni” hogy beleférjünk a másfél perces limitidőbe.

Az első körben egészen jó eredményt sikerült menni, élveztem ahogy a még járatlan pályákon rögtönözni kell, kitalálni a nyomokat, és ellesni másoktól, hogy merre érdemes kicselezni a kissé kuszán kihelyezett nyilakat. Valahol dobogó közelben ért véget ez a kör, és még a második után is úgy nézett ki, hogy tudom a magyarok legjobbját hozni, de az utolsó szekciókon Dobor Sanyi nagyot hajrázott, én pedig feleslegesen sokat hibáztam, így a magyarok közt csak egy második hellyel gyarapítottam a bajnoki pontokat. Aznap a nagy osztrák ászt legyűrve egy lengyel kis srác nyert – fiatalabb Sanyinál is – egy 125-ös SHERCO-val. Leiskolázott mindenkit, úgy ahogy illik.

A magyar másodosztály – akárcsak az első vége – meglepetten tapasztalta mennyivel keményebbek a külföldi pályák, és jó páran feladni kényszerültek a versenyt. Kohl Jani küzdött, harcolt, kitartott, és a hazai legjobb lett kategóriájában a jó „öreg” 2005-ös 2.9cesével. A díjkiosztón sajnos magyar versenyző nem állhatott a dobogóra, elhalásztak mindent előlünk a külhoni sporttársak. A kemény pálya és fájdalmas hasalások - a kemény üledékes kőzeten – megviselték ízületeink, kondíciónk rendesen. Így nagyon gyorsan eltünedeztünk szálláshelyeinken, miután felfedeztük, hogy az ingyenétkezésre felkínált sült malacnak csakcsupán a nyaka maradt, és hatalmas háj és zsírdarabokat hajigáltak elénk ízléses tálalásban, amiből valamiért nem kértünk. Mentünk konzerveket nyitni, és utána hangosan horkolni.

Vasárnap reggel nehezen indultunk, már ami a reggeli bemelegítést illeti, mindenünk recsegett ropogott, és nekem a tegnapi seggencsuszka közben szerzett sérülések is égtek rendesen. Hiába, ez van ha az ember önfeláldozóan a motorja alá fekszik, hogy védje, nehogy az éles kövek összezúzzák zuhanáskor.

A rajt után viszonylag jól indult minden, az első körben 5 ponttal jobbat mentem mint előző nap. A nagy bizakodásom a győzelemre akkor szállt el mikor megláttam Sanyi első körét: 3 hiba 10 szekció alatt, amiket – szakítva az általános hagyományokkal – egyáltalán nem módosítottak mára virradóra. Biztosan nem hallották még, hogy a trial lényege a pályák felfedezése, és rögtönzött hibátlan leküzdése, nem az unalomig begyakorolt nyomok ismételgetése. A magyar csapat teljesen szétesett, sem Pémer Tomi, sem Töttő Balázs nem akarta szétzúzni sem magát, sem Shercoját a kemény sziklákon, így könnyebb nyomvonalat választottak, akárcsak néhány másodosztályú versenyző. Kohl Jani kitartott, és ismét a legjobb hazai lett köztük a Shercoval. Nekem újra be kellett érnem a magyar ezüsttel, nem tudtam megszorongatni Sanyit a sziklákkal dúsan megrakott nyomvonalakon.

Felemás sikerekkel búcsúztunk a szlovák tájakról a forró délután, de kellemesen elfáradtunk, és egy nagyszerű, kemény verseny élményével lettünk gazdagabbak.

Szelei Feri